„Habent sua fata libelli”. Terentius Maurus Carmen heroicum-jából idézem ezt, mert igen, égettek e tájon nemrégiben is könyveket, nem csak az ántivilágban. Például a Magyar Nemzeti Arcvonal újnáci szervezetnek „A Megtisztulás Éjszakája” címmel beharangozott rendezvényén, 2013-ban. De ez csak mellesleg jutott eszembe. Nem csak a szóégetés és sárdobálás szintjén folyik ugyanis a hazai (h)idegháború. Sok éve már, hogy tart a szobrok harca is – és most inkább erről értekeznék.
A könyvekhez hasonlóan megannyi szobor élte, éli sajátos utóéletét. József Attilát, Nagy Imrét elköltöztették egy méltatlanabb helyre – utóbbit jelesül a volt ÁVH-központ (ma képviselői irodaház) mellé. Az elmozdítás volt a sorsa Károlyi Mihály egészalakos szobrának is, amelyet a Parlament elől látták jónak valakik elpaterolni. Végül Siófok volt oly szíves befogadni, talán hogy mégse a MÉH-telepen kössön ki a bronzmű.
Az új földes- és dohányboltos haszontömeget uraló orbángárdisták – művészetnemtől, műfajtól, humanitárius beltartalomtól, szellemi állagtól, alkotói kvalitástól függetlenül – visszakotorják a rég- vagy közelmúltból mindazt, ami sanda aktuálpolitikai szándékaiknak éppen megfelel. Hosszú távú politikai hasznot terveznek ádáz köd(ös)szurkálásukból – de remélik, minimum addig kitart a show, amíg valami ütősebbet kitalálnak. Miután a rezsiharc, a migránsháború, a Soros-csaták lecsengeni látszanak, ártóbb ötlet híján a „kommunista métely” látszik esmént előtüremkedni a szőnyeg alól. Erre még mindig akad vevő szép számmal az egykori és a mostani kiváltságosok és az információkat mérlegelni képtelenek köréből. Vörös köd ereszkedett a szemükre megint, libsibolsiznak cefetül, az időben visszafelé mutogatnak – pedig egymásra is mutogathatnának. Szavakkal, tollal, adatbázissal és fegyverrel lépnek fel a kitalált veszedelem ellen. Ez utóbbi ugyan még nem a betárazott arzenál, hanem csak a piktorfesték. (Nevezhetném viktorfestéknek is, ha nem röstellném e szójáték színvonalát).
Vörös festékkel öntötték le Siófokon Károlyi Mihály Budapestről kitelepített szobrát – olvasom a minap, és már felháborodni sincs kedvem. Ezt tették valakik már többször is korábban. Például 2007-ben is, a hajnali órák jótékony homályában, amikor vagonvörös alapozó festékkel öntötték le – az Országház tőszomszédságában! – az eredetileg ott felállított szobrot és annak márványtalapzatát. Ugyanezt a műalkotást Siófokon 2012-ben is meggyalázták fehér zománcfestékkel. Sokan ezért is fehérterroristákra gyanakodtak.
Ha Károlyi, akkor mindenütt tuti a festékveszély! Rendőrségi – eléggé lagymatag – eljárások ide vagy oda, a műemlék-garázdák nem zavartatták magukat, el-eljártak szobrot másítani. Ez év júniusában – éjjeli időpontban természetesen – ezüstszínű festékkel öntötték le az újpesti Károlyi-szobrot (és az azt megvilágító lámpákat) is; az elkövetőket elfogták. Akiket cseppet sem zavart (mert feltehetőleg nem is tudtak róla), hogy – bár mindkettő gróf – ez a Károlyi nem AZ a Károlyi. Az előbbi István, az utóbbi Mihály. 2014-ben festékkel öntötték le Károlyi Istvánnak a fóti templom előtti téren két nappal előtte, augusztus 20-án felavatott szobrát is. Szintén az éjszakai órákban. Az egykori főispán, akadémikus, Újpest alapítója egy ideig ugyanis Fóton élt; ő építtette ott a kastélyt, a katolikus templomot és kriptát is. 1848-ban magára vállalta a helyi nemzetőrök kiképzését – ennek ellenére feltételezhető: ezt a leöntést sem a labancok művelték! A rongálók valószínűleg ez alkalommal sem a szándékaiknak megfelelő szobrot csúfították meg a vörös festékkel. Ők nyilvánvalóan Károlyi Mihályt, az első magyar köztársasági elnököt ábrázolót akarták ellehetetleníteni.
Hogy mi indokolja a gyakorta felizzó, tettlegességbe forduló indulatokat iránta, meghagyom a történészek gumicsontjának. Annyi tény, hogy a trianoni határok kialakulásában játszott szerepe, vélt vagy valós felelőssége az, ami megosztja az utókort is. A Horthy-korszakban őt – a konzervatív arisztokratából radikális demokratává „züllött” vörösgrófot – jelölték ki Trianon egyik fő okozójának, el is ítélték hazaárulásért annak akkori rendje-módja szerint. A baloldalon a saját termőföldjeit is a nincstelenek között szétosztó, széles látókörű államférfit tisztelték benne, aki felismerte, hogy az Osztrák- Magyar Monarchia döntéshozóinak önös háborús politikája végzetes lehet a magyarság számára, és megpróbált fellépni ez ellen. Sem tisztem, sem tudásom ebben állást foglalni, én csak egyetlen kérdést teszek fel: 1920. június 4-én melyik államfő – Károlyi Mihály vagy Horthy Miklós – delegációja írta alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot?
Válaszolok is, bár nem hiszem, hogy ebben a dilemmában bárkit is érdekelnének a tények. Az előbbi akkorra már megbukott – nem utolsósorban éppen e kérdésben való kiszolgáltatottsága folytán. Kun Béláék nem voltak palotaképesek a győztesek szemében, így végül a Nemzeti Hadserege élén új, konzervatív rendszerben gondolkodó Horthy Miklós volt az, akinek kézbesítették 1919 végén a meghívót a békekonferenciára. Ő, a már szalonképesnek ítélt partner íratta alá két súlytalan famulusával a békediktátumot – már csak azért is, hogy a külföld méltóztasson elismerni puccsal szerzett, király nélküli királyságát.
A szintúgy rongálásoknak kitett Horthy-szobrokat ugyan jobbára már száműzték a közterekről, de a régi fasisztáknak emléket állító újabb és újabb szobrokkal rendszeresen támadnak az újfasiszták. Itt egy Tormay Cecile büszt, ott egy szavaló Wass Albert szobor, amott egy meg sem mukkanó Hóman Bálint totál díszmagyarban – csak úgy kapkodjuk a fejünket! Az örök országlásra készülő szellemi suttyók suttyomban csempészgetik a látóterünkbe e förmedvényeiket. Olykor át sem adják a szoborkompozíciót, csak sandán odabiggyesztik, mint az ékegyszerű szimbolikájú német megszállási emlékművel tették. Jó, Hitler tényleg nem kért előzetes bevonulási engedélyt a magához hivatott Horthytól, csupán közölte, hogy csapatai épp most serte-pertélnek béfelé Magyarországra. De valljuk be, nem is ütköztek túl nagy ellenállásba. Az ország addigra rég elveszítette politikai ártatlanságát, gondolatban és előzetes tetteiben már rég lefeküdt a vérbő germán csődörnek. A legtöbb ilyen színvonalú és ennyire vitás üzenetű műnek a Memento Parkban sem szabadna helyet adni, hacsak nem alakítanak ott ki egy külön parcellát a korszak „nagyjainak” és kapcsolt részeiknek. Míg a miniszterelnök, a legfőbb ügyész és az államfő után ez az alkotás talán a legjobban őrzött objektum Budapesten, tőle pár lépésnyire lévő, a vészkorszak áldozatainak emlékére, a történelemhamisítás ellen emelt civil emlékhelyet nem védi senki és semmi, azt rendszeresen érte dúló támadás.
Nem tehetem meg, hogy ne emlékezzek meg e helyütt az egyik legutóbbi eseményről: a minap „újraavatták” a Nemzeti Vértanúk kurzus-szobrát, az előkép – a horthysta keresztény-antiszemita-irredenta rendszer – emlékbűvét. Az először 1934-ben – a Nagyméltóságú Kormányzó Úr jelenlétében – leleplezett eredeti művet 1945-ben ledöntötték. A hiedelemmel ellentétben valóban nem a népharag, hanem politikai döntés folyományaként történt ez. Most, a másolatának nagydobra nem vert átadásán a kormány nevében Orbán Viktor vett részt a ceremónián, de ő legalább hallgatott. Helyette Kövér László őfőméltóságú segédlelkes tartott lelkesítően kirekesztő beszélyt a meghívottak szűk körének. A vörösterror áldozatairól emlékezik meg a mű, nyilván a NER és a nemzeti egység jegyében kellett resetelni – minthacsak a fehérterrornak nem is lettek volna áldozatai. Név szerint feltártan ők 625-en voltak. (A Horthyhoz hű tiszti különítmények tagjai közül kerültek ki a gyilkosságokat elkövetők; a „büntető expedíciót” csak az „oláh csapatok nyugat felé való igen gyors előrenyomulása és széjjelterpeszkedése” hátráltatta.) Az egykori talapzat oldalán kicsit kevesebb, mindösszesen 497 név volt olvasható, azokéi, „akik 1918-19-ben a bolsevizmus áldozatai lettek”.
„A Fehér Ház kezdeményezésére kegyelettel emelte a magyar nemzet” – volt olvasható az eredeti emlékművön. A nálam is hiányosabb történelmi ismeretekkel rendelkezőknek álljon itt, hogy nem Washington áll a dolog hátterében. A Fehér Ház elnevezésű ellenforradalmi szervezetet – Georges Clemenceau, a békekonferencia elnöke megfogalmazásával élve: rendőr-csoportot – a Tanácskormány lemondása után a román megszálló csapatok segítették államcsínnyel hatalomra. A Friedrich István vezette kormányt az antant azonban nem ismerte el. Ezért nyerhetett teret és koronát a Horthy Miklós fővezérelte Nemzeti Hadsereg, amely Szegedről indulva – szintén román segítséggel – elfoglalhatta /felszabadíthatta a bolsevik terror alól – kinek ahogy tetszik – a fél országot és belovagolhatott a fővárosba. A jelek szerint a Fehér Ház nemcsak hogy túlélte a kormányváltást, hanem továbbra is aktív maradhatott. Az áldozatok névsora és az irredenta szervezetre utaló tábla lemaradt az eredeti pontos másaként emlegetett emlékműről, felkerült viszont rá egy merőben új tábla, a következő szöveggel: „A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben.” Hát ígyen lett az eredetileg emléket az 1918-19-es véres eseményeknek állító műalkotás üzenete összeboronálva a II. világégés utáni időszak kommunista bűneire való emlékeztetéssel – a kormány emlékezetpolitikájának megfelelően.
Megvan annak is a maga bája, hogy ennek előtte a még aluvó Budapesten elhurcolták a térről a Nagy Imre szoborkompozíciót. Tették ezt részint azért, hogy eredeti helyén állhasson ez a nem túl grandiózus, ám már több napja leöntetlen műalkotás, másfelől azért, hogy ily módon is lealázzák képzelt ellenségüket, a hazaárulónak is titulált ellenzéket. Ön-redefiniálásuk csúcsára jutottak ekként, megfeledkezve arról, hogy a mártírhalált halt kommunista miniszterelnök koporsójánál indult az egész bagázs – de kiváltképp a jelenlegi miniszterelnök – karrierje. Ráadásul az elhurcolt emlékműnél is ott tolongott korábban a fidesz-family krémje-java, amikor csak szónokolni, koszorúzni, fejet hajtani a kamerák kereszttüzében lehetett, katonai tiszteletadás mellett. Szerintem valamiféle diktátor-allűr lehet az, hogy nem elég legyőzni az ellenfelet, de megszégyenítőleg bele is kell rúgni egy jó nagyot. Hitler is valami hasonló teátrálisat tett, amikor a lerohant Franciország képviselőivel a kapitulációt a compiègne-i erdő ugyanazon tisztásán, ugyanabban a vasúti étkezőkocsiban íratta alá, amelynek belterében az I. Világháború estéjén a győztes franciák – a vereséget szenvedett Németország küldötteivel – aláíratták a fegyverszüneti egyezményt.
Siófok – közadakozásból, a korábbi helyére – visszaállítja a népirtásban bűnrészes Kormányzó fiának, az általa Kormányzóhelyettesnek kinevezett Horthy Istvánnak emelt (fejét vesztett) emlékművet is – adta hírül 2012-ben a sajtó. (Nem haladó hagyomány – magyar átok a nepotizmus!) A városnak amúgy sincs szerencséje a szobrokkal. A Bors István szobrászművész Mártírsirató című alkotását ugyan közterületről áthelyezték az elvileg őrzött temetőbe, de még ott sem maradt biztonságban. A műnek egy 3 méteres alakját ugyanis elemelték teherbíró kezek. Az 1919-es fehérterror környékbéli áldozatainak állított emlék eltüntetésének lehettek volna politikai motivációi, mégis inkább az anyagi haszonszerzés tűnt valószínűbbnek.
A sokszor (pl. 2006-ban, 2010-ben, valamint pár napja is) megrongált Szabadság téri szovjet hősi emlékmű állja az idők szavát, sarát, piros vagy fehér festékét. Az Antall József–ről készült szobrok, emléktáblák valamelyikét 2004-ben, 2007-ben, 2008-ban, 2012-ben és 2018-ban is megrongálták. Horn Gyula szobra 2017-ben járt porul. Még a nagy nevettető, Hofi Géza is viccelődött azzal a Döbrentei téren fellelhető emlékkővel, amelyen felirat jelezte: „Budapesti partizánok itt robbantották fel 1944. október 6-án Gömbös Gyula fasiszta miniszterelnök szobrát. Jelt adtak ezzel a fegyveres ellenállás megkezdésére.” Nalátják, így kell a legellentétesebb világnézetű emberek számára közös zarándokhelyet teremteni. Kinek a partizánok, kinek a Gömbös. A ma látható emlékkő már csak utánzata a korábbinak, az eredetit feltehetőleg rongálás miatt cserélték ki. Változott a felirat is: „1944. október 6-án a kommunista párt irányításával harcoló akciógárdák egyike, a Marót-csoport felrobbantotta a magyar fasizmus egyik leghírhedtebb képviselőjének, Gömbös Gyula miniszterelnöknek e téren állt szobrát. Tettük jeladás volt a Hitler-ellenes harc megkezdésére.” A szöveg jóformán már olvashatatlan a ráöntött szurok miatt, a név ólombetűit szétkalapálták. Az emlékmű ma leginkább a politikai motivációjú vandalizmus mementója.
Nem méláznék most azon: hány forintokba kerülnek a szoborhelyreállítások. Mindenképpen bagatell összeg a nem vagyoni kárral összevetve. Azon sem borzonganék ez alkalommal, a kerületek, városok művészpártos fejedelmei mily előszeretettel rombolják a közízlést a kisebb-nagyobb, giccsesebbnél neccesebb zsánerszobrokkal. Vajh’ mely magasabb, elménkkel fel nem érhető láthatatlan társadalmi szerkezetek virtuális zsanérjai e micsodák, hogy ennyire szaporítják a számukat?!.. Szeretett Weöres Sándorunkat is Pécsett pont egy McDonald’s elé kellett kitegye a Fidesz házi szobrásza?!… Ő maga is szívesebben ázna el egy – még nem nemzeti – Italbolt előtt. Akkor tán liszttel sem szórnák be, rúzzsal sem kenegetnék mindnyájunknak kedves alakja szobort mását.
Ma még csak az öntelt öntögetés folyik – öntik a szobrokat és leöntik -, de már várom: mikor válik hasonlóan rutinná a szobordöntögetés? A NER-politika paklijában ez ma – meglehet – még nincs benne. De mit hozhat a holnap? Mi lesz, ha a gyűlöletkeltés, a vészmadárkodás, a non-stop sulykolt ál- és rémhírek egyszer tényleg beérnek? Egyelőre még csak az ügyeskedő szavazatszerzés a cél, de mi történik ha egyszer tömegessé válik a sok felszított indulat és kicsap a medréből a ganélavina? Ahol egyszerre, egyidőben túl sokan tajtékzanak, ott elpárolog az egyéni felelősség, ott bármi megtörténhet. Ez a mostani helyzet ugyanis korántsem valaminek a vége – ez az eleje lehet akármilyen irányultságú forrongásnak.
A fasizmust legyűrtük a II. Világháborúban, de vigyázzunk: valamikor, valamilyen formában újjáéledhet – üzeni Ingmar Bergman a Kígyótojás című filmjével. Alkotásának címe Shakespeare Julius Caesarjának soraira utalnak:
„Tekintsük úgy, mint a kigyótojást
Mi, ha kikél, mérges lesz, mint faja,
Azért a héjban gyilkoljuk meg őt.”
Brutus mondotta ezt, midőn – hogy megmentse Rómát a diktatúrától – Caesart készült megölni. Habár a filmben a kígyótojás más összefüggésben hangzik el („… aki a legkisebb erőfeszítést teszi, láthatja, hogy mit tartogat a jövő, olyan, mint egy kígyótojás. A vékony hártyán át világosan látni az immár tökéletes kis hüllőt.”) a helyszín, a cselekmény, a filmalakok kétségtelenné teszik a nemzetiszocialista ideológiával, a populizmussal és a valós történelmi tényekkel való sokszoros párhuzamot és alkotói üzenetet.
Itt Magyarországon már az van, hogy a jog és a bíróságok kesztyűs kézzel bánnak az efféle rongálási vétséget (vétkecskét?) elkövető személyekkel. Az van, hogy a szájtáti zsaruk jobban rámozdulnak egy nádszálderekú politikus hölgyre – aki valamely tüntetésen a kezében egy ártalmatlan, lila gomolyokat kibocsátó füstfáklyát tartott -, mint az éji sötétségben ólálkodó, vélhetően drabálisabb világnézetű szoborrongálókra. A hatalmon levők közpénzen nyomatják az érdekeiknek épp megfelelő ideológia hőskultuszát, tárgyiasított szimbólumait, emlék- és fércműveit, romboltatják az ellenérdekelt irányzat hasonló motivációjú alkotásait és a közízlést. Ezen szembenállásnak a köztéri produktumaival tudnunk kell kulturáltan együtt élni. Az egyet-nem-értésnek, a tiltakozásnak vannak büntetőjogilag nem minősített formái is. A megrongálásukra irányult garázda tetteket – a politikán innen és túl, akár önnön világlátásunkon, életmeggyőződésünkön felülemelkedve – mindenkinek egységesen el kell ítélnie. El kell érnünk az erélyesebb hatósági fellépést és prevenciót e téren. De leginkább a választott politikusokkal kellene tudnunk megértetnünk, hogy a többpárti demokrácia az állambüdzsé kiadási oldalán többpárti konszenzust kíván meg számos téren.
Ha mindig csak tétlenkedünk, ha mindenben folyton csak hallgatunk, ne csodálkozzunk ha mihaszna garázdák egyszer majd ránk hegesztik a csatornafedelet.
Pandula Dezső
RSS alkalmazások a Google Play-ben
RSS alkalmazások az Apple Store-ban